Standard táncok

 

A legrégebbi standard táncként a keringőt kell megemlíteni. A keringő uralta a polkával és a galoppal együtt a XIX. század táncéletét. A társasági táncokban a XX. század elején forradalmi pezsgés kezdődött. Az első táncformák Amerikából kerültek át Európába, többek között 1907-ben a tangó, 1910-ben a onestep, és 1912-ben a ragtime. A modern táncok elterjesztésében mindenekelőtt Párizs vezetett. Ott tartották meg 1909-ben az első világbajnokságot, ezen csak a legújabb táncokkal indulhattak a versenyzők. Ezt követte 1910-ben a második világbajnokság Nizzában.

Az I. világháború alatt Franciaországban és Németországban a táncot betiltották. Más volt a helyzet Angliában. Ott az Amerikából jött zenekarok szolgáltatták a zenét az új táncokhoz.

Az angol tánctanárok voltak azok, akik 1920 és 1930 között a társastáncokat megújították, és új technikát javasoltak. Az első konferenciájukon 1920-ban ehhez megalkották az alapokat. A húszas évek elején több más konferencián határozták meg az angol stílus alapelemeit és figuráit. Anglia, Európa vezető táncnemzetévé vált. Az angol párok győztek minden nagy versenyen. 1929-ben a “Nagy Konferencián” egy általános érvényű határozatot hoztak, amelyben a slowfox, a quickstep, az angolkeringő, a tangó és a blues táncokat, mint standard táncokat rögzítették. Ez a határozat jelölte ki az egyes táncok tempóit és egyszerű figuráit. 1930 után még számos új figura jött hozzá, mégis lényegében a standard táncokat ma sem táncolják másként, mint akkoriban.

Németország 1929-ben fogadta el az angol stílust, majd Skandinávia, Hollandia, Belgium és Franciaország is követte. Az új stílus elterjesztéséről az egész világon az angol tánctanár, Alex Moore gondoskodott az 1936-ban először megjelenő táncbibliájával, a “Ballroom Dancing”-al. Döntő esemény volt 1951-ben a bécsi keringő felvétele a standard táncok közé, amelyet a német tánctanár, Paul Krebs koreografált. A táncsportban ma a standard táncok közé az angolkeringőt, a tangót, a bécsi keringőt, a slowfoxot és a quickstepet sorolják.

Tangó

A tangó eredete elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárosától, Buenos Airestől. Ez az eredet igencsak vitatott. A tangó elnevezés a “tambor” (dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszója kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század elején, szóló és páros tánc jelentésben is.

A táncos és zenei befolyás a kubai habanérából és az argentin milongából származik. Ezek vegyítéséből alkotta 1905-ben, az argentin Rodriguez a tangót. A modernizált tangó (Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedéban, a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták. Az alsó néprétegek növekvő integrációjával a tangó a XX. század kezdetétől Argentínában báli tánccá vált.

1907-ben került át a tangó Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első tangó versenyt Nizzában tartották. 1912-ben tangó-láz tört ki Európában. Tangó-parti, tangó-tea, tangó-verseny, tangó-divat volt. 1920/21-ben a dél-amerikai tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga ellen. 1922-ben azonban külön tangó-konferenciát rendeztek Londonban, ekkor hangolták hozzá a tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián, 1929-ben a tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet 1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális “Tango Argentino”-t, az attól eltérő jellegű angol tangó váltotta fel, amelyet rándításszerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hirtelen késleltetések jellemeztek.

Angol keringő

A divatos lassú táncok szükségessé tették a gyors, fárasztó keringő kényelmesebb formájának megteremtését. Így vált népszerűvé az angolok lassú keringője. Dallamos újszerű muzsikájával, lírai hangulatú szövegével meghódította a fiatalságot. A tánc eredetét a boston nevű táncra vezethetjük vissza. Nálunk ezt táncot francia keringő néven ismerték. Miután a boston táncolásához jó hallás, tánc- és variáció készség kellett, csak jó táncosok tudták a tánc szépségét visszaadni, ezért nem is tudott tömegesen elterjedni.

Ezt a táncot váltotta fel, 1924-ben az angolok lassú keringője, amely szabályos formában szigorúan a ritmusra épült fel. Könnyen elsajátítható tánc, mely lágy diagonális mozdulataival, dallamos zenéjével hamarosan az egész világon divatossá vált. Az angol keringő, ritmikusan lendülő mozdulatai által, melyet lágy, gyakran szentimentális zenére táncolnak, a legharmonikusabb standard tánccá vált.
Gyakran rendezvények megnyitásaként táncolják.

Bécsi keringő

A mai társastáncok közül a keringő a legrégibb. A neve a német “waltzen” (forogni, keringeni) szóból származik, és a talaján sikló lábak forgó mozgására vonatkozik (Dreher=forgató, Schleifer=csúsztató).

Eredetét a XII.századig vezethetjük vissza, amikor “hoppaldei” párostánc néven ismerték. A XVI. században ebből alakult ki a “l ndler” amely még napjainkban is ismert bajor néptánc. Ezt a táncot Németország déli részein és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. Később a “deutsche” és a “langaus” fejlődött belőle. Az utóbbi táncban a táncosok egy nagyon hosszú termet a legkevesebb forgással kellett, hogy végigtáncoljanak. A hatóság tilalmi rendeletek hozott a tánc ellen, egészen a XVIII. századig. Tilos volt a partnernő körbeforgatása és pörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.

A XVIII. század végén a bécsiek “walzer” néven népszerűsítették. 1770-ben Goethe számolt be a “német táncról” szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben jelent meg a Néhány szó a keringőről című könyve. A porosz udvarban tanították a keringőt. 1794-ben a porosz királynő, Lujza, aki nem volt tőle elragadtatva, betiltotta (Berlinben a tilalom 1918-ig volt érvényben). A müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. Lágy, melodikus zenéje magával ragadta a táncolókat, és varázsos hangulata fiatalt, öreget egyaránt meghódított. Nemcsak a báltermeket uralta, ahol a jó keringőtáncosok páratlan népszerűségre tettek szert, hanem felkerült a színpadra is. Rajongóinak száma még növekedett, amikor a XIX. század végén a bécsi opera is bemutatta. Ezután a keringő tovább folytatta diadalútját úgy, hogy az operettek legvonzóbb betétszáma lett. Lanner és Strauss keringői bejárták az egész világot. A keringő sok változáson ment keresztül, és a mai formája az amerikai boston és a walzer különböző formáiból alakult ki. Az időnként divatossá vált modern táncok mellett a keringő időállónak bizonyult és napjaink modern táncai sem tudták elnyomni.

Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a bécsi keringőt versenyképessé. Neki és a nürnbergi tánctanárnak, Paul Krebsnek köszönhető, hogy 1951-ben a bécsi keringőt standard táncként ismerték el.

Foxtrott, quickstep és a slowfox

A foxtrott eredete a régi onestep-ben és a rag-ben keresendő. A onestep 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába, leegyszerűsített mozdulatsoraival hamar népszerűvé vált. Mindenekelőtt Angliában érvényesült, és ott többnyire kiszorította a keringőt. Népszerűségben fel tudta venni a versenyt a tangóval, amelyet inkább a franciák szakterülete maradt.

Amikor 1912-ben a ragtime, a tánczene első modern formája Angliában tért hódított, a onestep ből kifejlődött a rag. E tánc sajátos jellegzetessége a behajlított térddel táncolt lépés volt. Később a ragtime és a onestep zenéjét lassabban játszották, így a lépések is lassabbodtak. Ebből fejlődött ki a foxtrott, ami lassú és gyors, előre és hátra lépések sasszéval variált tetszés szerinti váltakozásából állt. Ezt a húszas években az angol tánctanárok fejlesztették tovább. 1922 körül találták meg a foxtrott még ma is érvényes formáját. 1924-től a foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az un. “slow foxtrottra” (slowfox), és a gyorsabb foxtrottra, az un. quickstepre vált szét. A slowfox a lineáris lépésmintát követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A quickstep-et a legvidámabb és legsziporkázóbb társastáncnak tekintjük. A II. Világháború után alapos stílusváltozáson ment át, azáltal hogy ekkor ritmikus szökellő lépésekkel egészült ki.